2011. jan. 15. 23:48 - írta Csaszi

Mottó:

„Totál szakpolitikai kérdésekben annyira szakértővé válik egy hét alatt az ország, hogy már mindannyian kezdünk érteni a nyugdíjpénztárak kérdéséhez. Így lassan olyanná válik a hazai szakpolitika helyzete, mint a labdarúgás; mindenkinek van véleménye róla, hogy les volt vagy nem volt les. Nálunk a szakpolitikák visszahullanak hitekre, érzelmekre, pártszimpátiákra és ehhez aztán képesek a közvéleményt a lehető legdrasztikusabb módon a maguk oldalára állítani.”

(Zárug Péter Farkas, politológus)

A (magán)nyugdíjpénztárakról…

 A magánnyugdíj-pénztárak kapcsán kirobbant vita felszínén a „kormány ellopja az emberek pénzét” vagy a „legközelebb már a bankszámláitokat is lefoglalják” típusú, általam csak vulgárpolitizálásnak nevezett, bombasztikus kijelentések úsznak. Természetesen nem is feladata az átlagembernek (ettől persze még feljogosítva érzi magát, hiszen ért ehhez is, mint a focihoz), hogy „értelmesen” megvitassa elemezze a kérdéskört, a politikai ellenérdekeltnek viszont már annál nagyobb a felelőssége. Ám nagy csodákat ne várjunk: emlékezzünk csak a határon túlról idezúduló „románok” millióira.

A fent említett felszínesség persze jól jön a nyugdíjpénztárak „államosításában” ellenérdekelt globális pénzügyi érdekcsoportoknak és azok - hol cinikusan vihogó, hol Orbánék lépése miatt vért hányó – helyi kiszolgálóinak. Alább csak egy példa: a tudatlanság vádjával nem illethető Bokrost kénytelenek vagyunk a cinikusok kategóriájába sorolni, akik szerint itt pofátlan államosítás zajlik:

(Az újságírónak ennyi elég is, magáévá tette, hogy itt államosításról van szó és már alkalmazza is! Hol itt az írott szó iránt érzett felelősség?)

Addig sem kell két lépést hátra megtenni és „a dolgot őt magát” (copyright by Bocskai István, erdélyi fejedelem) nézni, illetve az egész problémakör mélyszerkezetét vizsgálni. A mélységben ugyanis demográfiai problémák lapulnak; erről a tényről vagy kussolnak a „szakértők” vagy egy elegáns huszárvágással elintézik azzal, hogy a magánnyugdíj-pénztárak éppen ezt a demográfiai problémát tudják kompenzálni. Hazugság!

Az érdemi vizsgálathoz egészen a 17-18. századig kell visszanyúlnunk, mikor is Európa, lakosságának drámai újratermelései problémákkal kellett szembesülnie. Hogy az összeomlás elkerülhető legyen, jött létre az állami beavatkozás egyik eszköze, a nyugdíjrendszer. Eleinte ez leginkább jótékony cselekedetek formájában merült ki és csak a múlt századra alakult ki az a rendszer, amit felosztó-kirovóként emlegetünk (manapság sokan előszeretettel használják ezt a kifejezést a kávéházi beszélgetések szintjén is a közbeszédben és közben hozzá okosan bólogatnak jelezve, hogy mennyire jól informáltak a témában).

Ez a rendszer került hazánkban válságba a kilencvenes évek végére, de nem a szolidaritásra épülő rendszer önmagában való válsága miatt, hanem – többek között - mert Antallék 1990-ben úgy vették át a nyugdíjkasszát, hogy az teljesen üres volt! Érthető? Az amit nagyszüleink, anyáink, apáink befizettek a Kádár-rendszerben a „közösbe” aktatáskában, vagy ki tudja milyen formában landolt baráti szocialista országoknál vagy a kacsintós Kádár szimplán „felélte”, poshadt rendszere működtetésére.

Aztán jöttek Hornék (és mögöttük felvonuló globális erők) és kijelentették, hogy a felosztó-kirovó rendszer csődbe jutása az állami jótékonykodásnak „köszönhető”. Ezzel szemben – állították Gyusziék - az ún. tőkefedezeti rendszer piaci alapokra helyezi a nyugdíjrendszert és ez – azon túl, hogy biztosítja a rendszer stabilitását, még a gazdaságot is beindítja majd: olyan megtakarítástömeget képes majd létrehozni, amelyek beruházásokká átalakítva gazdasági növekedéstöbbletet fog generálni. Ez volt a „rizsa” része a nyilvánosságnak, valójában persze ARRA MENT KI A JÁTÉK, hogy a nemzeti vagyonként tételezhető nyugdíjbefizetések végre bekapcsolódhassanak a globális pénzáramlásba (megabyte money), csakúgy, mint más nyugati (western) államok esetében. (Azt egyébként ne gondoljuk, hogy Gyula intellektuálisan alkalmas lett volna a fentiek végiggondolására.)

A fenti folyamatnak az eredményeként mára dollár milliárdok ezrei kumulálódtak a rendszerben és ez – az USA éves GPJ-jét bőven meghaladó – összeg óriási szerepet játszik a világ pénzügyi folyamataiban és azok kezében akik, a sokmillió ember jövőbeni nyugdíjának „szerény technikai kezelőjének” álcázzák magukat. Ennek végső folyománya – a magyar viszonyokra levetítve - az lett, hogy a több milliárd dolláros nyugdíjalapot kivonták a mindenkori magyar kormány ellenőrzése alól. (És akkor itt tessék megcáfolni Orbán egyik erdélyi nyilatkozatát, hogy a magyar baloldal időnként ráront a saját nemzetére!) Az már csak cukros hab a globális tortán, hogy a „Horgyul” kormányának húzásából a honi komprádor elit (a legfelső menedzsment tagjai és a vállalati kantinban, ebéd közben is blackberry-jét baszkuráló irodistákig egyaránt) is profitált, zsíros állások formájában és mindezt „működési költségként” aposztrofálták. Beszarás.

Ki(k)nek állt érdekében a „nyugdíj-reform”? A lépésnek két stratégiai célja volt. Az egyik, hogy azt a már ma is több milliárd dolláros pénzfolyamot, amit az átlépők befizetnek, kivonja a magyar társadalom érték-áramlásából és bekapcsolja a globális rendszerbe. A másik, hogy a kb. TÍZSZERES TRANZAKCIÓS KÖLTSÉGEKkel extraprofitot szerezzen.

A Horn-kormány 1997. évi nyugdíj-reformjáról beszélünk ugyebár. A változás lényege az volt, hogy az addig egységes „állami” nyugdíj rendszer kiegészül egy „második pillérrel”, ahol egyéni számlán „privátbefektetésként” „ön-gondosodnak” magukról azok, akik ezt választják. Pályakezdőknek „kötelezően választandó”: érezzük ezt a nyelvi kis finomságot?

Kérdésem: a mai hőbörgők, miért nem tiltakoztak az állami önkény ellen, amikor 1997-ben kötelezően előírták a belépést a magánnyugdíj-pénztárakba?

A klasszikus értelemben vett nyugdíjrendszer lényege, hogy az éppen aktív generációk lemondanak a folyó fogyasztásuk egy részéről, és ebből egy biztosítási rendszerben képződik az a tőke, amelyet öregkorukban nyugdíjként „elfogyasztanak”. A hagyományos nyugdíjrendszerrel szemben állítják, hogy a tőkefedezeti rendszer a felosztó-kirovó állami paternalizmussal szemben az öngondoskodásra épül. Ismerjük azt idióta reklámspotot?

 

A kérdésnek ugyanis semmi köze nincsen az állami csöcsön való lógás vádjához! A nyugdíjba vonulók ugyanis nem az állami könyörületesség okán jutnak nyugdíjhoz, hanem ők amolyan hosszútávú hitelezői az állambácsinak > ez végtére egyfajta államadósság, amelyet az állam a hitelezőnek vagyis a befizető „pógárnak” (copyright by Stumpf István) a nyugdíjba lépéstől a koporsóig törleszt! Ebben a rendszerben a befizetők ugyanúgy „öngondoskodnak”, mint a tőkefedezeti rendszer szereplői! 

Cáfolja meg valaki – objektív alapon -, hogy nem így működik! A szimpla „ez nem így működik” és a „nacionalista vadállat vagy” reakciók nem játszanak!

Az állami rendszer tehát hasonlóan működik, leszámítva a magánnyugdíj-rendszerben ideológiaként megjelenő többlet-megtakarítás legendáját. Ahelyett azonban, hogy Hornék elgondolkodtak volna az állami rendszer átalakításával, ami kétségtelenül esedékes lett volna, ránk erőltették a magánrendszert. Most persze azok huhognak a legjobban, akiknek politikai ismeretei az elmúlt 3 hónapra nyúlnak vissza és gőzük sincs, hogy egy kormányzati lépést esetleg milyen -esetünkben 1997-es - előzmények indokolnak.

Az optikai csalódást az okozza, hogy az épen befizetett pénzt kifizetik az akkor már nyugdíjasoknak. Ezért: bár látszólag a nyugdíjasok az éppen befizetett járulékokat kapják meg, de ez valójában az ő aktív kori megtakarításaiknak a hozama. Mindez addig nem okoz semmi problémát amíg demográfiai egyensúly van, tehát a munkaerő piacra mindig kb. ugyanannyian lépnek be, mint amennyien ki.

És itt következik írásom lényegi mondanivalója, hogy Magyarországon a mortalitási/morbitási mutatóink annyira katasztrofálisak, hogy a probléma alapja valójában DEMOGRÁFIAI! Na erről a napi szinten handabandázóknak vagy fingja sincs – mer’ eddig nem politizáltak – (önmagában röhej, hogy a téma boncolgatását puszta politizálásnak tekintik, majd legyintenek) vagy éppen nagyon is tudatában vannak, csak kínos lenne ennek a demográfiai tragédiának az okait feltérképezni. Előbbieknek ajánlom Fekete Gyula írásait, aki évtizedek óta figyelmeztetett erre, és a hazánkban 1945 óta 4-8 millió kikapart magzat tragédiájára! (A most bután pislogóknak, hogy "az nem lehet" ajánlom a KSH mindenkori statisztikai adatsorait.)

A „felosztó-kirovó” (pay-as-you-go) rendszer válsága tehát csak a mélyülő demográfiai válság tükröződése. Bármilyen más konstrukció végső soron ugyanúgy összeomlik, ha a demográfiai helyzet valóban olyan ütemben romlik, ahogyan most prognosztizálják. Ennek ellenére sokaknak alternatívának „látszódik” a magánrendszer. Miért?

Azért, mert a biztosítottak pénzét olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fekteti, amelyek a világ azon tereiből nyernek extra-profitot, ahol még bőséges a demográfiai „termés”, és olcsó a munkaerő. Ez azonban nem marad így a világ végezetéig, persze ehhez egy hosszú távú gondolkodás kellene és nem az „itt és most” elve. Csak egy friss adat azokból a „terekből” ahol még van demográfiai termés: a termelékenységi ráta Kínában az utóbbi években 5 százalékról 1.4 százalékra zuhant! Van ugyebár a vicces mondás, hogy a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Hosszú távon tehát már a magánrendszer sem fogja tudni kompenzálni (kiszervezni) a negatív demográfiai trendekből fakadó anomáliákat, mert a peremvidékeken (Ázsia stb.) nem/sem lesz demográfiai többlet és olcsó munkaerő sem, ami az értékpapírok többlethozamát garantálná.

Azt gondolom, hogy Orbánéknak – több, mint tíz év elteltével - valóban nem volt már más választása. A kilencvenes évek végén kellett volna észbe kapni (ez egyébként mindkét politikai oldal felelőssége, de ettől még nem igaz az a primitív képlet, hogy Orbán = Gyurcsány) és akkor kellett volna egy szimplán kétpilléres rendszert kiépíteni. Ennek kapcsán el lehetett VOLNA mondani, hogy „virágozzék minden virág”: legyen az első pillér olyan, amiben kizárólag állampapír-vásárlást alkalmaztak volna fedezet-képzésként. (Szintén nagy sunnyogás az az állítás, hogy a magánpénztárak is CSAK állampapírokba fektetnek.) A másik pillér pedig  potenciálisan nagyobb hasznot, ámde  nagyobb kockázatot is jelentő befektetésekkel foglalkozna. És akkor szépen mindenki eldöntötte VOLNA, hogy vállal-e nagyobb kockázatot a nagyobb hozamért csérébe vagy marad az állami rendszerben, ahol kisebbek ugyan a hozamok, de kisebb a kockázat is. Hornék nem így jártak el, éppen ők – diktatórikus módon - nem adták meg ennek a rendszernek, illetve a választás szabad lehetőségét. Ez a hajó tehát már elment. Ugyanis:

A durván első 10 év eredményei elég lesújtóak, mert a magán nyugdíjrendszer még a legbiztonságosabb állampapír átlaghozamát sem éri el, és ez a leendő nyugdíjasoknak még az akkori állami rendszer nyugdíjait sem fogja produkálni. Az is kiderülni látszik, hogy a rendszerben súlyos kockázatok vannak, és tisztázatlan, hogy ki hogyan fedezi ezeket. Mindeközben – a ’97-es törvény értelmében -, a járulékok egy részét a pénztáraknak kell utalni, ami miatt hatalmasra nőtt a nyugdíjkassza hiánya, drámaian nőtt az államadósság. Ezt szintén a jelenlegi adófizetőknek és a jövő generációinak kell megfizetni. De ki fogja, ha – a már elismételt demográfiai tényező miatt – nem lesz aktív korú népesség, aki ezt megtegye? Ki?

Vagyis ha az aktív generáció nemcsak hogy nem termeli meg öregkori megélhetésének fedezetét, de nem hozza létre az utódgenerációt sem (márpedig a hazánkban kóválygó szinglihordák „folyománya” ez lesz) akkor vagy tovább dolgozik (emelkedő nyugdíj korhatár) vagy jövedelmének emelkedő hányadát halmozza fel (a magyar lakosság EGY százalékának van valódi megtakarítása!). Ha egyiket sem tudja/meri megtenni, akkor arra kényszerül, hogy spekulatív pénzügyi tranzakciókkal szerezze meg ezt a többletet. Ennek kudarcát bebizonyította az elmúlt tíz év: 

A cégek azt állítják, hogy sikerült megőrizni a hozzájuk juttatott vagyon értékét, azonban ha alaposabban megpiszkáljuk az eredményességüket jelző kimutatásokat, kiderül, hogy óriási mínuszt termeltek. Több mint ötszázmilliárd forinttal kevesebb van a privát társaságoknál, mint amennyire szükség lett volna az átutalt összegek értékének megőrzéséhez. A befizetések vásárlóerejének megőrzése érdekében 3195 milliárd forintnak kellene lennie a pénztári számlákon, ezzel szemben csak 2664 milliárd van. A magánnyugdíjpénztárak adatszolgáltatása szerint hozzávetőleg egyszázalékos reálhozamot értek el (0,35 százaléktól 1,2 százalékig, portfoliótípustól függően), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tagok „a pénzüknél vannak.* Ennyit a többlet-megtakarítás mítoszáról…  (* Varga István és Patrubány Anna elemzése)

Közben az IMF és a Világbank lapít, és csöndes hallgatással elismeri mára, hogy hiba volt a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagság bevezetése. Ha olyan kurvára jól működő rendszer ez, akkor hogy fordulhat elő, hogy egyetlen nyugat-európai ország sem követi a Kelet-Európára ráerőltetett modellt és rajtunk (ex-kommunista országokon) kívül csak dél-amerikai államokban vezették be vegytisztán ezt a rendszert?

 

Alább egy kivágás a tanulmány következtetéseiből:

A magyarhoz hasonló magánnyugdíj-pénztári rendszert először Chile vezetett be a nyolcvanas évek elején, s példáját a latin-amerikai országok egész sora követte. A kilencvenes években a Világbank javaslatára és technikai támogatásával, az általa képviselt neoliberális gazdaságpolitika jegyében a volt szocialista országok vezették be a rendszert, a legfejlettebb pénzügyi kultúrával rendelkező Csehország és Szlovénia kivételével. Mi előtt valaki írásomat „elütné” annyival, hogy retrográd kommunista vagyok: a fejlett országokban is léteznek hasonló pénztárak, LÉNYEGES KÜLÖNBSÉG azonban, hogy ezek nem az állami ún. felosztó-kirovó társadalombiztosítási rendszer átalakításával jöttek létre, hanem ÖNÁLLÓ FEJLŐDÉS eredményeként. A fejlett világ pénztáraihoz a magyar önkéntes nyugdíjpénztárak hasonlíthatók.

A magyar rendszer a Világbank ajánlása alapján lett kiépítve, csakhogy a Világbank egy 2005-ben publikált terjedelmes tanulmányban (Holzman and Hinz) visszavonta korábbi nézeteit. A tanulmány téziseit a Világbank igazgatótanácsa 2007-ben tárgyalta meg, s a vita jegyzőkönyve alapján készült összefoglaló lényegében megismétli a korábbi tanulmány téziseit. Mindkét tanulmány tartalmazza, hogy olyan országok, amelyeknek nagy az államadósságuk, és nagy implicit államadósságot megtestesítő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerrel rendelkeznek, NE TÉRJENEK ÁT a magánnyugdíj-pénztári rendszerre. Magyarország ezek közé tartozik. A mai álláspontja alapján még a Világbank sem javasolná hazánknak, hogy bevezesse a magánnyugdíj-pénztárakat.

 A tanulmány következtetései RÁNK nézve:

 Argentínában, Szlovákiában, Horvátországban, de még Romániában is egyre erősebben csökken a magánnyugdíj-pénztárak szerepe. Sőt, még Holzmann, Hinz és Dorfman  a Világbank szakértői is megállapítják (2008-ban!) hogy a jövőben csökkenni fog a magánnyugdíj-pénztárak szerepe a világban. 

http://siteresources.worldbank.org/SOCIALPROTECTION/Resources/SP-Discussion-papers/Pensions-DP/0824.pdf

Lehet, hogy nincsen igazam, de a „közgazdasági-hozzáállásom” a témához ez és ezen érdemben nem is kívánok változtatni. Voltaire mondta valahol, hogy „bár nem értek egyet Önnel, az életemet adnám, hogy elmondhassa a véleményét”… Ja és nem akarom magamat Catóhoz hasonlítani, de annak analógiájára, hogy minden beszédét úgy zárta a szenátusban – aktuális beszéde tartalmától függetlenül -, hogy: „egyébkint pedig szerintem Karthágót a földdel köllene egyenlővé tenni” én is azzal zárom 2011-től minden írásomat, hogy Orbán Viktor határontúliaknak tett gesztusa mindent felülír számomra!

2011. 01. 15.