Mindenki megdöbbent, de senki sem lepődött meg azon, hogy 2011. július 23-án elhunyt Amy Winehouse énekesnő. A híradások hamar megtalálták a misztikus 27-es klubot, annak okán, hogy Winehouse 27 évesen halt meg, csakúgy, mint a "J-betűsök" (Janis, Jimi, Jim) és - sajnos - sokan mások (Brian Jones, Curt Cobain.)
A számmisztika hívői biztosan hitetlen gyaurnak (bocs a duplikációért) tekintenek, de alapvetően arról lehet szó, hogy ezek az emberek valahogy éppen a felnőttkor küszöbén távoztak el, életük olyan bizonytalan periódusában, amikor valamilyen újba akartak belefogni: Hendrix fejében már a jazzes irányvonal körvonalazód(hat)ott, elég ha belehallgatunk egy Band of Gypsies koncertfelvételbe, Morrison a filmezésnek és a versírásnak akarta átadni magát. (Szinte sorsszerű volt, hogy a Doors az Electra records-szal meghatározott számú stúdióalbumra szerződött le, ezt "letudva" Morrison Párizsba távozott és meghalt.)
Utóbbi ténynél maradva és Winehouse halálához kapcsolódva: alapvető különbség, hogy míg Winehouse karrierje gyakorlatilag torzó maradt (2 stúdiólemez, egy koncert-dvd), addig a 27-es klub kiemelkedő oszlopai szinte teljes örökséget hagytak hátra (legalábbis életük azon szakaszának lezárásaként.) Megrendítő, hogy éppen az ún. web 2.0 korában, a blogok, a social media stb. érájában, a szemünk láttára tette tönkre magát egy ember, anélkül, hogy valaki (érdemben/hatékonyan!) közbelépett volna. (Egyik verzió szerint Winehouse-zal éppen a rehab utáni bumeránghatás végzett, magyarul tiszta volt, csak a szervezete hozzászokott a drogokhoz. > Ebben a periódusban is kellett volna figyelnie rá valakinek.)
Nem menti fel sem, a 27-es klubot, sem pedig Winehouse-t, de ezek az emberek (sokszor tudatmódosító anyagok hatására) valamit letettek az asztalra, önroncsoló életük "ellentételezéseként". Elég belegondolni abba, hogy Morrison mindössze 4 év (!) alatt, huszonévesen olyan albumokat "tett le", (első albumukat 5 nap alatt vették fel!) amiket biztosan magunkkal vinnénk egy lakatlan szigetre, oldalak ezreit (!) jegyzetelte tele a verseivel, gondolattöredékeivel. Ezzel szemben a mai kor gyermekei maximum a "másolat másolatának a másolatára" képesek, elfüstölnek párezer liter benzint, "plasztik" szórakozóhelyeken szánalmasan szívják a budiban az angyalport és ettől olyan kurva különlegesnek érzik magukat. Tartja a mondás: "Harminc év felett, ha drogozol, vagy rocksztár vagy, vagy idióta."
Milton Friedman nem éppen a kedvencem, de... + figyeljünk az évszámra!
"Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszülségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz."
(Wall Street Journal, 1997. június 20. > Tehát még az EUR bevezetése előtt.)
Ha ma leírna egy aktuálpolitikus hasonlóakat, egyből "kivégezné" a globális média, a New York-i pénzvilág lapjával a Wall Street Journallal karöltve...)
A "piacok" és azok szócsöveinek (FT), ja és persze a hitelminősítők előrejelző-képességéről >
2010-re is összeállította az uniós pénzügyminiszterek rangsorát a Financial Times (FT), amelyen Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter - elődjéhez, Oszkó Péterhez hasonlóan -, az utolsó előtti 17. helyen végzett. (2008-ban Veress János - ír kollégája mögött - a negyedik legrosszabb pénzügyminiszter volt.)
Bár sokaknak nem kedvence Matolcsy, a rossz helyezés szerintem azért vitatható, különösen annak fényében, hogy az EU-ban hazánknak lett az ötödik legalacsonyabb költségvetési hiánya 2010-ben és idén, valamint Svédország mellett Magyarország az egyetlen tagállam, ahol 2011-ben csökken az államadósság.
A rangsor hitelességének az sem tesz jót, hogy az ír pénzügyminiszter 2006-ban az első, 2007-ben pedig a hatodik volt, mikorben a szigetország a 2010-es évben a GDP száz százalékának megfelelő államadósságot és 32 százalékos költségvetési hiányt produkált.
Mottó:
„Totál szakpolitikai kérdésekben annyira szakértővé válik egy hét alatt az ország, hogy már mindannyian kezdünk érteni a nyugdíjpénztárak kérdéséhez. Így lassan olyanná válik a hazai szakpolitika helyzete, mint a labdarúgás; mindenkinek van véleménye róla, hogy les volt vagy nem volt les. Nálunk a szakpolitikák visszahullanak hitekre, érzelmekre, pártszimpátiákra és ehhez aztán képesek a közvéleményt a lehető legdrasztikusabb módon a maguk oldalára állítani.”
(Zárug Péter Farkas, politológus)
A (magán)nyugdíjpénztárakról…
A magánnyugdíj-pénztárak kapcsán kirobbant vita felszínén a „kormány ellopja az emberek pénzét” vagy a „legközelebb már a bankszámláitokat is lefoglalják” típusú, általam csak vulgárpolitizálásnak nevezett, bombasztikus kijelentések úsznak. Természetesen nem is feladata az átlagembernek (ettől persze még feljogosítva érzi magát, hiszen ért ehhez is, mint a focihoz), hogy „értelmesen” megvitassa elemezze a kérdéskört, a politikai ellenérdekeltnek viszont már annál nagyobb a felelőssége. Ám nagy csodákat ne várjunk: emlékezzünk csak a határon túlról idezúduló „románok” millióira.
A fent említett felszínesség persze jól jön a nyugdíjpénztárak „államosításában” ellenérdekelt globális pénzügyi érdekcsoportoknak és azok - hol cinikusan vihogó, hol Orbánék lépése miatt vért hányó – helyi kiszolgálóinak. Alább csak egy példa: a tudatlanság vádjával nem illethető Bokrost kénytelenek vagyunk a cinikusok kategóriájába sorolni, akik szerint itt pofátlan államosítás zajlik:
(Az újságírónak ennyi elég is, magáévá tette, hogy itt államosításról van szó és már alkalmazza is! Hol itt az írott szó iránt érzett felelősség?)
Addig sem kell két lépést hátra megtenni és „a dolgot őt magát” (copyright by Bocskai István, erdélyi fejedelem) nézni, illetve az egész problémakör mélyszerkezetét vizsgálni. A mélységben ugyanis demográfiai problémák lapulnak; erről a tényről vagy kussolnak a „szakértők” vagy egy elegáns huszárvágással elintézik azzal, hogy a magánnyugdíj-pénztárak éppen ezt a demográfiai problémát tudják kompenzálni. Hazugság!
Az érdemi vizsgálathoz egészen a 17-18. századig kell visszanyúlnunk, mikor is Európa, lakosságának drámai újratermelései problémákkal kellett szembesülnie. Hogy az összeomlás elkerülhető legyen, jött létre az állami beavatkozás egyik eszköze, a nyugdíjrendszer. Eleinte ez leginkább jótékony cselekedetek formájában merült ki és csak a múlt századra alakult ki az a rendszer, amit felosztó-kirovóként emlegetünk (manapság sokan előszeretettel használják ezt a kifejezést a kávéházi beszélgetések szintjén is a közbeszédben és közben hozzá okosan bólogatnak jelezve, hogy mennyire jól informáltak a témában).
Ez a rendszer került hazánkban válságba a kilencvenes évek végére, de nem a szolidaritásra épülő rendszer önmagában való válsága miatt, hanem – többek között - mert Antallék 1990-ben úgy vették át a nyugdíjkasszát, hogy az teljesen üres volt! Érthető? Az amit nagyszüleink, anyáink, apáink befizettek a Kádár-rendszerben a „közösbe” aktatáskában, vagy ki tudja milyen formában landolt baráti szocialista országoknál vagy a kacsintós Kádár szimplán „felélte”, poshadt rendszere működtetésére.
Aztán jöttek Hornék (és mögöttük felvonuló globális erők) és kijelentették, hogy a felosztó-kirovó rendszer csődbe jutása az állami jótékonykodásnak „köszönhető”. Ezzel szemben – állították Gyusziék - az ún. tőkefedezeti rendszer piaci alapokra helyezi a nyugdíjrendszert és ez – azon túl, hogy biztosítja a rendszer stabilitását, még a gazdaságot is beindítja majd: olyan megtakarítástömeget képes majd létrehozni, amelyek beruházásokká átalakítva gazdasági növekedéstöbbletet fog generálni. Ez volt a „rizsa” része a nyilvánosságnak, valójában persze ARRA MENT KI A JÁTÉK, hogy a nemzeti vagyonként tételezhető nyugdíjbefizetések végre bekapcsolódhassanak a globális pénzáramlásba (megabyte money), csakúgy, mint más nyugati (western) államok esetében. (Azt egyébként ne gondoljuk, hogy Gyula intellektuálisan alkalmas lett volna a fentiek végiggondolására.)
A fenti folyamatnak az eredményeként mára dollár milliárdok ezrei kumulálódtak a rendszerben és ez – az USA éves GPJ-jét bőven meghaladó – összeg óriási szerepet játszik a világ pénzügyi folyamataiban és azok kezében akik, a sokmillió ember jövőbeni nyugdíjának „szerény technikai kezelőjének” álcázzák magukat. Ennek végső folyománya – a magyar viszonyokra levetítve - az lett, hogy a több milliárd dolláros nyugdíjalapot kivonták a mindenkori magyar kormány ellenőrzése alól. (És akkor itt tessék megcáfolni Orbán egyik erdélyi nyilatkozatát, hogy a magyar baloldal időnként ráront a saját nemzetére!) Az már csak cukros hab a globális tortán, hogy a „Horgyul” kormányának húzásából a honi komprádor elit (a legfelső menedzsment tagjai és a vállalati kantinban, ebéd közben is blackberry-jét baszkuráló irodistákig egyaránt) is profitált, zsíros állások formájában és mindezt „működési költségként” aposztrofálták. Beszarás.
Ki(k)nek állt érdekében a „nyugdíj-reform”? A lépésnek két stratégiai célja volt. Az egyik, hogy azt a már ma is több milliárd dolláros pénzfolyamot, amit az átlépők befizetnek, kivonja a magyar társadalom érték-áramlásából és bekapcsolja a globális rendszerbe. A másik, hogy a kb. TÍZSZERES TRANZAKCIÓS KÖLTSÉGEKkel extraprofitot szerezzen.
A Horn-kormány 1997. évi nyugdíj-reformjáról beszélünk ugyebár. A változás lényege az volt, hogy az addig egységes „állami” nyugdíj rendszer kiegészül egy „második pillérrel”, ahol egyéni számlán „privátbefektetésként” „ön-gondosodnak” magukról azok, akik ezt választják. Pályakezdőknek „kötelezően választandó”: érezzük ezt a nyelvi kis finomságot?
|
Kérdésem: a mai hőbörgők, miért nem tiltakoztak az állami önkény ellen, amikor 1997-ben kötelezően előírták a belépést a magánnyugdíj-pénztárakba? |
A klasszikus értelemben vett nyugdíjrendszer lényege, hogy az éppen aktív generációk lemondanak a folyó fogyasztásuk egy részéről, és ebből egy biztosítási rendszerben képződik az a tőke, amelyet öregkorukban nyugdíjként „elfogyasztanak”. A hagyományos nyugdíjrendszerrel szemben állítják, hogy a tőkefedezeti rendszer a felosztó-kirovó állami paternalizmussal szemben az öngondoskodásra épül. Ismerjük azt idióta reklámspotot?
A kérdésnek ugyanis semmi köze nincsen az állami csöcsön való lógás vádjához! A nyugdíjba vonulók ugyanis nem az állami könyörületesség okán jutnak nyugdíjhoz, hanem ők amolyan hosszútávú hitelezői az állambácsinak > ez végtére egyfajta államadósság, amelyet az állam a hitelezőnek vagyis a befizető „pógárnak” (copyright by Stumpf István) a nyugdíjba lépéstől a koporsóig törleszt! Ebben a rendszerben a befizetők ugyanúgy „öngondoskodnak”, mint a tőkefedezeti rendszer szereplői!
|
Cáfolja meg valaki – objektív alapon -, hogy nem így működik! A szimpla „ez nem így működik” és a „nacionalista vadállat vagy” reakciók nem játszanak! |
Az állami rendszer tehát hasonlóan működik, leszámítva a magánnyugdíj-rendszerben ideológiaként megjelenő többlet-megtakarítás legendáját. Ahelyett azonban, hogy Hornék elgondolkodtak volna az állami rendszer átalakításával, ami kétségtelenül esedékes lett volna, ránk erőltették a magánrendszert. Most persze azok huhognak a legjobban, akiknek politikai ismeretei az elmúlt 3 hónapra nyúlnak vissza és gőzük sincs, hogy egy kormányzati lépést esetleg milyen -esetünkben 1997-es - előzmények indokolnak.
Az optikai csalódást az okozza, hogy az épen befizetett pénzt kifizetik az akkor már nyugdíjasoknak. Ezért: bár látszólag a nyugdíjasok az éppen befizetett járulékokat kapják meg, de ez valójában az ő aktív kori megtakarításaiknak a hozama. Mindez addig nem okoz semmi problémát amíg demográfiai egyensúly van, tehát a munkaerő piacra mindig kb. ugyanannyian lépnek be, mint amennyien ki.
És itt következik írásom lényegi mondanivalója, hogy Magyarországon a mortalitási/morbitási mutatóink annyira katasztrofálisak, hogy a probléma alapja valójában DEMOGRÁFIAI! Na erről a napi szinten handabandázóknak vagy fingja sincs – mer’ eddig nem politizáltak – (önmagában röhej, hogy a téma boncolgatását puszta politizálásnak tekintik, majd legyintenek) vagy éppen nagyon is tudatában vannak, csak kínos lenne ennek a demográfiai tragédiának az okait feltérképezni. Előbbieknek ajánlom Fekete Gyula írásait, aki évtizedek óta figyelmeztetett erre, és a hazánkban 1945 óta 4-8 millió kikapart magzat tragédiájára! (A most bután pislogóknak, hogy "az nem lehet" ajánlom a KSH mindenkori statisztikai adatsorait.)
A „felosztó-kirovó” (pay-as-you-go) rendszer válsága tehát csak a mélyülő demográfiai válság tükröződése. Bármilyen más konstrukció végső soron ugyanúgy összeomlik, ha a demográfiai helyzet valóban olyan ütemben romlik, ahogyan most prognosztizálják. Ennek ellenére sokaknak alternatívának „látszódik” a magánrendszer. Miért?
Azért, mert a biztosítottak pénzét olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fekteti, amelyek a világ azon tereiből nyernek extra-profitot, ahol még bőséges a demográfiai „termés”, és olcsó a munkaerő. Ez azonban nem marad így a világ végezetéig, persze ehhez egy hosszú távú gondolkodás kellene és nem az „itt és most” elve. Csak egy friss adat azokból a „terekből” ahol még van demográfiai termés: a termelékenységi ráta Kínában az utóbbi években 5 százalékról 1.4 százalékra zuhant! Van ugyebár a vicces mondás, hogy a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Hosszú távon tehát már a magánrendszer sem fogja tudni kompenzálni (kiszervezni) a negatív demográfiai trendekből fakadó anomáliákat, mert a peremvidékeken (Ázsia stb.) nem/sem lesz demográfiai többlet és olcsó munkaerő sem, ami az értékpapírok többlethozamát garantálná.
Azt gondolom, hogy Orbánéknak – több, mint tíz év elteltével - valóban nem volt már más választása. A kilencvenes évek végén kellett volna észbe kapni (ez egyébként mindkét politikai oldal felelőssége, de ettől még nem igaz az a primitív képlet, hogy Orbán = Gyurcsány) és akkor kellett volna egy szimplán kétpilléres rendszert kiépíteni. Ennek kapcsán el lehetett VOLNA mondani, hogy „virágozzék minden virág”: legyen az első pillér olyan, amiben kizárólag állampapír-vásárlást alkalmaztak volna fedezet-képzésként. (Szintén nagy sunnyogás az az állítás, hogy a magánpénztárak is CSAK állampapírokba fektetnek.) A másik pillér pedig potenciálisan nagyobb hasznot, ámde nagyobb kockázatot is jelentő befektetésekkel foglalkozna. És akkor szépen mindenki eldöntötte VOLNA, hogy vállal-e nagyobb kockázatot a nagyobb hozamért csérébe vagy marad az állami rendszerben, ahol kisebbek ugyan a hozamok, de kisebb a kockázat is. Hornék nem így jártak el, éppen ők – diktatórikus módon - nem adták meg ennek a rendszernek, illetve a választás szabad lehetőségét. Ez a hajó tehát már elment. Ugyanis:
A durván első 10 év eredményei elég lesújtóak, mert a magán nyugdíjrendszer még a legbiztonságosabb állampapír átlaghozamát sem éri el, és ez a leendő nyugdíjasoknak még az akkori állami rendszer nyugdíjait sem fogja produkálni. Az is kiderülni látszik, hogy a rendszerben súlyos kockázatok vannak, és tisztázatlan, hogy ki hogyan fedezi ezeket. Mindeközben – a ’97-es törvény értelmében -, a járulékok egy részét a pénztáraknak kell utalni, ami miatt hatalmasra nőtt a nyugdíjkassza hiánya, drámaian nőtt az államadósság. Ezt szintén a jelenlegi adófizetőknek és a jövő generációinak kell megfizetni. De ki fogja, ha – a már elismételt demográfiai tényező miatt – nem lesz aktív korú népesség, aki ezt megtegye? Ki?
Vagyis ha az aktív generáció nemcsak hogy nem termeli meg öregkori megélhetésének fedezetét, de nem hozza létre az utódgenerációt sem (márpedig a hazánkban kóválygó szinglihordák „folyománya” ez lesz) akkor vagy tovább dolgozik (emelkedő nyugdíj korhatár) vagy jövedelmének emelkedő hányadát halmozza fel (a magyar lakosság EGY százalékának van valódi megtakarítása!). Ha egyiket sem tudja/meri megtenni, akkor arra kényszerül, hogy spekulatív pénzügyi tranzakciókkal szerezze meg ezt a többletet. Ennek kudarcát bebizonyította az elmúlt tíz év:
|
A cégek azt állítják, hogy sikerült megőrizni a hozzájuk juttatott vagyon értékét, azonban ha alaposabban megpiszkáljuk az eredményességüket jelző kimutatásokat, kiderül, hogy óriási mínuszt termeltek. Több mint ötszázmilliárd forinttal kevesebb van a privát társaságoknál, mint amennyire szükség lett volna az átutalt összegek értékének megőrzéséhez. A befizetések vásárlóerejének megőrzése érdekében 3195 milliárd forintnak kellene lennie a pénztári számlákon, ezzel szemben csak 2664 milliárd van. A magánnyugdíjpénztárak adatszolgáltatása szerint hozzávetőleg egyszázalékos reálhozamot értek el (0,35 százaléktól 1,2 százalékig, portfoliótípustól függően), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tagok „a pénzüknél vannak.* Ennyit a többlet-megtakarítás mítoszáról… (* Varga István és Patrubány Anna elemzése) |
Közben az IMF és a Világbank lapít, és csöndes hallgatással elismeri mára, hogy hiba volt a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagság bevezetése. Ha olyan kurvára jól működő rendszer ez, akkor hogy fordulhat elő, hogy egyetlen nyugat-európai ország sem követi a Kelet-Európára ráerőltetett modellt és rajtunk (ex-kommunista országokon) kívül csak dél-amerikai államokban vezették be vegytisztán ezt a rendszert?
Alább egy kivágás a tanulmány következtetéseiből:
A magyarhoz hasonló magánnyugdíj-pénztári rendszert először Chile vezetett be a nyolcvanas évek elején, s példáját a latin-amerikai országok egész sora követte. A kilencvenes években a Világbank javaslatára és technikai támogatásával, az általa képviselt neoliberális gazdaságpolitika jegyében a volt szocialista országok vezették be a rendszert, a legfejlettebb pénzügyi kultúrával rendelkező Csehország és Szlovénia kivételével. Mi előtt valaki írásomat „elütné” annyival, hogy retrográd kommunista vagyok: a fejlett országokban is léteznek hasonló pénztárak, LÉNYEGES KÜLÖNBSÉG azonban, hogy ezek nem az állami ún. felosztó-kirovó társadalombiztosítási rendszer átalakításával jöttek létre, hanem ÖNÁLLÓ FEJLŐDÉS eredményeként. A fejlett világ pénztáraihoz a magyar önkéntes nyugdíjpénztárak hasonlíthatók.
A magyar rendszer a Világbank ajánlása alapján lett kiépítve, csakhogy a Világbank egy 2005-ben publikált terjedelmes tanulmányban (Holzman and Hinz) visszavonta korábbi nézeteit. A tanulmány téziseit a Világbank igazgatótanácsa 2007-ben tárgyalta meg, s a vita jegyzőkönyve alapján készült összefoglaló lényegében megismétli a korábbi tanulmány téziseit. Mindkét tanulmány tartalmazza, hogy olyan országok, amelyeknek nagy az államadósságuk, és nagy implicit államadósságot megtestesítő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerrel rendelkeznek, NE TÉRJENEK ÁT a magánnyugdíj-pénztári rendszerre. Magyarország ezek közé tartozik. A mai álláspontja alapján még a Világbank sem javasolná hazánknak, hogy bevezesse a magánnyugdíj-pénztárakat.
A tanulmány következtetései RÁNK nézve:
Argentínában, Szlovákiában, Horvátországban, de még Romániában is egyre erősebben csökken a magánnyugdíj-pénztárak szerepe. Sőt, még Holzmann, Hinz és Dorfman a Világbank szakértői is megállapítják (2008-ban!) hogy a jövőben csökkenni fog a magánnyugdíj-pénztárak szerepe a világban.
Lehet, hogy nincsen igazam, de a „közgazdasági-hozzáállásom” a témához ez és ezen érdemben nem is kívánok változtatni. Voltaire mondta valahol, hogy „bár nem értek egyet Önnel, az életemet adnám, hogy elmondhassa a véleményét”… Ja és nem akarom magamat Catóhoz hasonlítani, de annak analógiájára, hogy minden beszédét úgy zárta a szenátusban – aktuális beszéde tartalmától függetlenül -, hogy: „egyébkint pedig szerintem Karthágót a földdel köllene egyenlővé tenni” én is azzal zárom 2011-től minden írásomat, hogy Orbán Viktor határontúliaknak tett gesztusa mindent felülír számomra!
2011. 01. 15.
Előre rögzítem, hogy nem vagyok zenei kritikus. Már jó pár hónapja terveztem, hogy meghallgatom a Doors Emlékzenekart. Ez végül meg is történt idén, a Szigeten; a csütörtöki napon léptek fel a Blues színpadon. Hallottam már kiváló emlékzenekarokat, például a Led Zeppelin számokat játszó Codát (Rudán Joe vokáljával), de volt már szerencsém katasztrofálisakhoz is (őket fedje a feledés jótékony homálya), úgyhogy ambivalens érzésekkel készültem erre a koncertre.
Pláne hogy – anélkül, hogy a blaszfémia vádja érne -, szerintem szentségtörésnek tűnik már eleve, ha valaki Morrison sikoltásait próbálja meg utánozni. (Márpedig Morrisonon kívül csak Kerouac Dean Moriarty-ja tudott ilyen ördögien vihogni, őt meg ugyebár „élőben” kevesen hallhatták.) Nagyjából ez olyan kísérlet, mintha valaki Latinovits hibás „t” betűit próbálná meg utánozni, anélkül, hogy kiröhögtetné magát.
http://www.youtube.com/watch?v=4-EIi7ToTkA
Nem fér hozzá kétség, hogy az énekes (Menszátor Héresz Attila) hangja valóban alkalmas Doors-számok előadására, de az embernek akkor is nagyon el kell vonatkoztatnia az Eredetitől. Azt nem tudom, hogy Menszátor „magától” is mindig ennyire szét van-e csúszva (ismerőseim korábbi koncerteken is így látták) vagy a Morrison-image kívánja ezt meg, de nem feltétlenül lenne erre (mindig) szükség: Morrisonnak is voltak tiszta pillanatai, koncertjei. Sajnos Oliver Stone filmje éppen a „mindig betépett rocksztár” képét erősítette fel, szinte abszolutizálta Morrisonról.
Az emlékzenekar többi tagjáról: a billentyűs áll a legközelebb ahhoz, hogy Manzarek játékát és hangzását reprodukálja. Kár, hogy éppen őt hagyták a legkevésbé érvényesülni, legalábbis annyira, mint amekkora hangsúly a Doorsban az orgonára esett. Alább a Light my fire, ahol elég „tér” jut neki:
http://www.youtube.com/watch?v=aD_NXE9AXx4
A (kevésbé) vájtfülűek számára a szólógitár hangzása (Fender Stratocaster?) lehetett a legzavaróbb, amelynek nem sok (semmi!) köze volt Robbie Krieger Gibson SG-jének hangzásvilágához. Aztán a basszusgitáros: nem akarom elvenni a basszer kenyerét, de Doors koncertet basszussal én még nem láttam! (A tévéstúdiók felvételei és a stúdiómunkák már más lapra tartoznak.)
A banda egyébként a Not to touch the earth szám alatt közelítette meg számomra a Doors-nívót és nem is akarom, hogy úgy tűnjék: „lehúzni” akarom a Doors emlézenekart. A „leisztungot” ugyebár értékelni kell – ahogy Fábry Sándor szokta mondani… Egyébként is jó volt látni jól szituált ötven-hatvan éves párokat és olyan nyikhajokat, akikből ki nem nézte volna az ember, hogy fújják a Doors-szövegeket (és itt nem csak az olyan populáris popslágerekre gondolok, mint a Light my fire vagy a Hello I love you.)
Egy korábbi bejegyzésem Morrisonról:
http://antiglob.freeblog.hu/archives/2008/12/19/Gondolattoredekek_Jim_Morrisonrol/
Érdekes cikk látott napvilágot a minap az Index.hu portálon Az első nap Ferenc nélkül címmel. Az írás azért érdekes mert liberális oldalról jön és sok mítosszal leszámol, illetve - egyetlen logikai bukfencet leszámítva -, a cikkíró eljutott oda, hogy ne a 2002 óta NEM kormányzó Orbánra húzza rá a vizeslepedőt.
(Nem témája ennek a blogbejegyzésnek, de csak úgy szőrmentén: erre szokták mondani a még mindig csukott szemű választópolgárok, hogy "igen, de az Orbán nem hagyta, hogy megvalósítsák a terveiket." 1. Ez az alkotmányismereti analfabetizmus kvintesszenciája, ugyanis a magyar alkotmányos berendezkedés szerint - leszámítva néhány kétharmados törvényt -, a kormánypárti többség azt csinál gyakorlatilag amit akar. 2. Mégiscsak nevetséges egy 10+5 milliós ország sorsáért a felelősséget egy HÉT ÉVE ellenzékben lévő pártelnökre hárítani.)
Visszatérve: néhány érdekes szemelvény a cikkből és hozzájuk kommentár:
Az cikk bevezetője:
"2009 április 15-e Magyarország első, Gyurcsány Ferenc nélküli napja. Kellemes meleg, enyhe szél. A rendszerváltás óta nem volt olyan miniszterelnök, akinek távozását ennyien kívánták. Bár a kívánás itt erős understatement, az utóbbi két évben született csecsemők állítólag mind azt hiszik, hogy a volt kormányfőnek Takarodj a keresztneve. Gyurcsány öröksége egy szakadék szélén egyensúlyozó, a pattanásig feszült ország."
Aztán:
"Mivel Gyurcsány, ahogy az már fentebb említve volt, meg fog próbálkozni a visszatéréssel, nagyon fontos, hogy minden magyar választópolgár megjegyezze: ennek a köztársaságnak Gyurcsánynál rosszabb miniszterelnöke nem volt. Ő volt az egyetlen, aki működő országot kapott kézhez, és egy összeomlás szélén állót hagyott az utódjára. Olyat, amelynek gazdasági és társadalmi kilátásai egyaránt a reménytelenhez közelítenek. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült elérnie, hogy országának fővárosa csatatérré váljon. Ő volt az egyetlen, akinek rendőrei félholtra vertek embereket. Ő volt az egyetlen, aki épeszű emberek fejébe is sikeresen ültette el a kételyt azügyben, hogy innét talán mégsem takarodtak még ki az oroszok. (Ficsor Ádám a titkosszolgálatok élén milyen már? Véletlen kerül oda Gyurcsány 29 éves strómanja, vagy ez valakinek érdekében áll? Miért jutottunk oda, hogy ilyen kérdéseket egyáltalán komolyan fel kell tenni?) Gyurcsány alatt lett szinte semmivé előnyünk a régióban, Gyurcsány alatt építettünk völgyhidat és nem építettünk kormányzati negyedet, Gyurcsány alatt foglalta el a csürhe a köztévét, és Gyurcsány alatt állt meg teljesen a gazdasági növekedés, gyakorlatilag még azelőtt, hogy nálunk is érződni kezdett volna a globális válság hatása. Kormányzása alatt országa egyszerűen rosszabb hely lett."
KOMMENT: A fenti idézetben elhangzik egy nagyon fontos mondat, mely szerint Ferkó egy működő országot kapott kézhez.
(És itt nem Bokros Lali csomagjának "pozitív" hatásáról beszélek: http://antiglob.freeblog.hu/archives/2009/03/05/Bokros_reloaded/)
Ezen a blogon már többször említettem a jobboldali elhajlással nem vádolható Financial Times Deutschland cikkét, melyben Magyarországot "éllovasból bukott angyallá vált" országként emlegették Medgyessyék kormányzása után... Ez a momentum egyébként jól érzékelteti, hogy ebben az országban a választópolgárok nem a teljesítményre alapozzák politikai preferenciáikat, hanem a média stimulálta "zsigeri" döntésekre.
"Gyurcsány és lángeszű tanácsadóinak még a korábban elképzelhetetlent is sikerült elérnie: 2009-re a magyar sajtó végérvényesen elpártolt a "szociálliberális" oldal mellől. Ami korábban evidencia volt, tehát hogy a magyar média jelentősebbik fele balra húz, az ma már csak azokban a szerkesztőségekben igaz, amelyek munkatársai közvetlenül az MSZP-től kapják a fizetésüket. A többiek, akárcsak a magyar társadalom, ideges tikkeléssel reagálnak Gyurcsány minden szavára. Pedig a sajtót kézből etetni még egyszerűbb feladat, mint a sokkal heterogénebb társadalmat."
KOMMENT: Az, hogy évtizedeken keresztül a magyar sajtó balra húzott eddig csak a jobboldalnak volt evidencia, a bal-liberális oldalon szemforgató módon mindig kiegyensúlyozottságról beszéltek. A szerző - helyesen - leszámol ezzel a hazugsággal is, továbbá rögzíti azt is, hogy Gyurcsány még saját politikai táborának is kárt okozott, hiszen a korábban a baloldal számára adottságként kezelt médiafölény elpárologni látszik.
És végül a logikai bukfenc:
Most akkor legyünk boldogok? Van minek örülni? Eltakarodott egyáltalán? Sajnos háromszor is nem. Azon kívül, hogy személyében nem annyira támadható, Bajnai Gordon ugyanazzal a két, egyszerre megoldhatatlannak tűnő feladattal kell szembenéznie: az itthoni hiteltelenséggel és a folyamatosan erős globális szembeszéllel. Egy évig itt nem sok fog történni. Lehetőleg senki ne nyúljon semmihez, mert még az is eltörik. Reménykedjünk inkább, hogy a jövőre minden bizonnyal ismét hatalomra kerülő Orbán Viktor tud majd kezdeni valamit ezzel a romhalmazzal, és legalább esélye lehet bebizonyítani, hogy ő ennél igenis többre képes. Sok esély sajnos erre sincs, de másban már tényleg nem bízhatunk.
KOMMENT: A cikkíró az általa korábban idézettekben úgy nyilatkozik, hogy Ferkóék egy működő országot kaptak kézhez (ki is irányította az országot előtte?), a legutolsó bejegyzésben pedig azt állítja, hogy kevés esély van arra, hogy Orbán többre képes. Már csak ezzel az egy logikai ellentmondással kell megbírkóznia a cikkírónak és máris kész a relatíve (mert ugye a publicisztika nem ilyen műfaj) tárgyilagos cikk! :)
Akit érdekel a teljes cikk:
http://index.hu/velemeny/jegyzet/2009/04/15/az_elso_nap_ferenc_nelkul
Már nem először írok a véreskezű Che Guevaráról, illetve az őt övező kultuszról, amely jól sűríti magában a kedves (jövendő) "választópógárok" tudatlanságát, infantilizmusát és cinikus kettős mércéjüket.
Pár nappal ezelőtt az alábbi "ügyes" marketingfogással találkoztam:
(A fenti jelenség mást is zavart a kocsmában, ezért égette ki Che arcát.)
1. Mi történne ebben az országban, ha mondjuk Adolf Hitler arcképével forgalmazna a Philip Morris, hasonlóan "kreatív" cigisdobozokat?
Erre gyün a (focihoz, politikához mindenhez) hozzértő választópolgár szövege, hogy Che Guevara eszméi jószándékúak voltak, csak aztán elkapta a gépszíj a megvalósítás során.
Akkor térjünk vissza a Kisbajszosra: 1923-ban, a müncheni sörpuccs idején MINDENKI ugyanezt gondolta Hitlerről: egy forrófejű forradalmár, akit utópusztikus fantazmagóriái vezetnek. (Nem véletlenül az inkább hotelre hasonlító landsbergi várbörtönbe zárták a Sörpuccs kudarca után: nem vették komolyan.) Aztán Landsbergben lediktálna harcostársának a Mein Kampfot - még itt is észbe kaphatott volna a világ közvéleménye: ugyanis szinten mindent leírt, amit aztán 1933 után javarészt meg is valósított!
Már nagyon fárasztanak ezek a szájtépések, de próbáljunk már meg egy kicsit értelmes felnőttek módjára gondolkodni: ha Hitlert akkor a Sörpuccs idején lelövik (egyik testőre a saját testével védelmezte akkor egy golyóval szemben), akkor ma trendi-fasza lenne ha a Bürgerbraukellerben (itt alakult az NSDAP) hitleres söröskorsókba mérnék a fehér kenyeret?
Kedves Olvasó, elhiszed, hogy hány öreg SS mondja azt a mai napig, hogy az öreg "Alf" jót akart, csak aztán a megvalósításba hiba csúszott? Csak éppen az ilyen szintén infantilis kijelentésekhez a média nem biztosítja az idióták hátszelét.
Emlékeztetőül Che "vívmányairól":
Az argentin születésű marxista gerillavezér volt az ártatlan emberek ezreit megkínzó és tönkretevő kubai gulág szellemi szerzője és gyakorlati megalapítója. Ő szervezte meg az első kubai koncentrációs táborokat, ahová először a politikailag gyanús elemeket zárták, majd a 60-as évektől kezdve többek között a katolikus papokat és Jehova tanúit is. Miután számtalan civilt ölt és öletett meg, Che Guevara lett a hírhedt havannai La Cabana börtönerőd parancsnoka, ahol több száz, a kommunista diktatúra számára kényelmetlenné vált ember elítélését és kivégzését irányította. Ő maga így foglalta össze az igazságosság gyilkos eszméjét: „a gyűlölet nélkülözhetetlen eleme a harcnak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk.”
Ez a barom még a saját elvtársai számára (Castro - pedig ő sem a demokrácia élharcosa!) is vállalhatatlanná vált, a 21. században meg tizenévesek úgy hordják a pólójukon, hogy Che a forradalmár pozitív archetípusa, de ezen ne is csodálkozzunk, mert a felnőttársadalom cinikusan tudomást sem vesz a történelmi TÉNYEKRŐL vagy még rosszabb: mentegetőznek Che - "egyébként jószándék-vezérelte" - tettei kapcsán.
Most, hogy az EP-választások kapcsán ismét előkerült Bokros Lajos (ezúttal Dávid Ibolyka cilinderéből), talán érdemes elővenni a hazai (gazdasági) közélet egyik nagy mítoszát. Ennek lényege röviden úgy hangzik, hogy „a Bokros-csomag lépései elkerülhetlenek voltak (vagyis nem volt más megoldás), széles társadalmi rétegeket érintett drámaian, de meg kellett hozni ezeket az áldozatokat és hogy áldani fogják az elkövetkező generációk, hogy akkor ezek a lépések megtörténtek.”
Az intézkedéscsomag főbb, "hard" elemei::
- 9 százalékos leértékelés;
- 8 százalékos importvámpótlék (kvázileértékelés);
- csúszóleértékelés három éven keresztül;
- a stratégiai szektorok privatizációja (ez utóbbi igencsak pofátlan kifejezés, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar gazdaság legértékesebb részei másik államok tulajdonába kerültek);
- az így szerzett három milliárd dollárt a külföldi adósságállomány törlesztésére használták fel;
- stb.
„SOFT FACTS”:- egyetemi tandíj bevezetése;
- családi pótlék rászorultsági elvre alapozása;
(véleményem: http://antiglob.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Csaladi_potlek/)
- fogmegtartó kezelések ingyenességének megszüntetése;
- fűnyíró-elv alkalmazása az egyes szektorokban
- stb.
Stratégiai cél: az infláció 28 százalékra való növelése (18 százalékról), amelyet közvetlen/közvetett hatással, de központi döntésű ár- és bérintézkedésekkel értek el, továbbá: ennek következményeként – két év alatt közel 17 százalékos – reálbércsökkenést. Ezzel egyébként az egy keresőre jutó reálbér az 1966-os szintre esett vissza. Ha ezt még tovább szegmentálom, akkor a legalsó társadalmi rétegek – velük a Bokros csomag dicsérői legfeljebb egy sikkes sajtófotó kiállításon „találkozhatnak”, szociográfiai (mélynyomor) ihletettségű fotókon - nagyjából az első világháború előtti szintre zuhantak vissza.
Argumentáció akkoriban: „szükségintézkedésről”, a „kisebbik rosszról” volt szó, mert így elkerülhettük a fizetésképtelenséget. (Defenzív hozzáállás, akkor még kezüket tördelve álltak ki a Bokros-csomag mellett.)
Argumentáció mára: a liberális elitek mítoszának leghősiesebb fejezetévé vált! (Offenzív hozzáállás, lásd bevezetőnk utolsó mondatát) – „köszönhető” mindez a honi média akkurátus agymosásának.
Állították: a külső egyensúly felbomlásának fő oka a fogyasztás elszabadulása, ami importnövekedést provokált. Csakhogy: ez utóbbi nem a túlfogyasztásnak volt köszönhető, hanem annak, hogy minden védelem nélkül zúdult rá Nyugat-Európa az egyik oldalon erre az országra, a másik oldalon pedig Magyarország hatalmas (mezőgazdasági) exportpiacai omlottak össze keleten.
Hazánk lett – az ő olvasatukban persze – a régió „legversenyképesebb gazdasága” a Bokros-csomag következtében. Valóban a multinacionális tőke kedvelt befektetési területe voltunk 1994 és 1998 között. De milyen áron? És: cui prodest? (És nem "qui"...) – Kinek az érdeke? - ahogy a latin kérdezi. Az infláció növekedése ugyanis differenciáltan érintette az egyes társadalmi csoportokat: a bérből és fizetésből élők jövedelempozíciója 1995-1996-ban 20 százalékkal romlott, a tőketulajdonosok profit-, kamat- és osztalékjövedelmei 40 százalékkal nőttek (reálértékben!). – Utóbbinak oka: olyankor volt a reálkamat 13 százalék, amikor a helyzet nem indokolt volna többet 3 százaléknál. – Ekkora mértékű kamatprémiumnál én is azt mondanám a multinacionális tőke helyében, hogy „hej, de fasza ország ez!” Jól megfinanszíroztatták önmaguk berendezkedését egy nemrégen „felszabadult” kelet-európai országban… (Mennek a tankok, jönnek a bankok – ahogy a híres író mondta.)
A csomag „puha” intézkedéseit, vagyis a szociális háló szétszaggatását, mint „szükséges intézkedéseket” szintén imádja felhozni a liberális elit (és mára sajnos a laikus nyilvánosság is), holott az ezek által okozott költségvetési megtakarítások elenyészőek voltak a csomag egészéhez képest. Én készséggel elhiszem, hogy a közbeszédben könnyebb a puha intézkedéseket és azok „fájdalmas, de szükséges” következményeit mantraszerűen ismételgetni, ahelyett, hogy pl. az egyes piaci szereplők osztalékjövedelmének aránytalanságai „mögé” nézzenek, de ez a hozzáállás érdemi közgazdasági diskurzus folytatására kevés.
(A mitológia része egyébként az „egészségügy katasztrofális állapota” feletti állandó siránkozás és az állami működtetés kárhoztatása, miközben egy olyan rendszerről beszélünk, amelyben 1990 óta más sem történik csak FORRÁSKIVONÁS! Hogy a picsába működne jól egy rendszer, amelyből húsz éve folyamatosan csak pénzt vonnak ki???)
A felsőoktatás ingyenességének megszüntetése, a gyermekgondozási segély, a gyermeknevelési támogatás és a családi pótlék jogosultsági körének szűkítése stb. inkább szimbolikus üzenetek voltak a jövőre nézve. – És ez a „kondícionálás” bizony jól sikerült: a „nadrágszíj meghúzása”, a „szükséges reformok”, a „megszorítások” kifejezések mindennaposak lettek szóhasználatunkban és különösebb lázadás nélkül lemennek a torkunkon…
Tegnapi hír: Vízi erőművet terveznek Tokajba
Magyar Nemzet – 2009. március 4.
A Szerencsre tervezett szalmatüzelésű erőmű után újabb energiatermelő üzem építésének ötlete vetődött fel a tokaji borvidéken: Tállyán egy vízi erőművet akar építeni a helyi önkormányzat. A település polgármestere szerint nem probléma, hogy a legközelebbi folyam több kilométerre található, mint mondta, ez a projekt egyetlen negatívuma.
Az államcsődről dióhéjban
Tegyük most félre, hogy hazánk hónapok óta "papíron" az államcsőd állapotában van, csak éppen ennek veszélyét 2010 tavaszáig „elnapoltuk” az IMF-hitelnek "köszönhetően" (takarítsa el a mocskot "azorbán") és foglalkozzunk magával a fogalommal. Mára ugyanis szinte mindenki legalább annyira ért a makró- és mikro gazdasághoz, mint a labdarúgáshoz; dobálózik az államcsőddel – ezért érdemes számba venni, hogy mivel járhat (hazánkra nézve!) egy esetleges államcsőd, illetve mit is jelent? A teljesség igénye nélkül…
Az első amit a fentiek kapcsán hallunk - egyébként az egyszeri „választópógárra” (copyright by Stumpf István) nézve ezek a legfontosabbak -, hogy államcsőd esetén a kormány felfüggesztheti a bérek és nyugdíjak kifizetését, sőt befagyaszthatja a bankszámlákat is.
Technikai értelemben akkor beszélünk államcsődről, amikor egy ország képtelen fizetni a kamatok és törleszteni az adósságot. Ennek lehetséges következményei:
- a kormány csökkentheti, netán szüneteltetheti a béreket,
- az előbbi igaz „természetesen” a nyugdíjakra is;
- a végrehajtó hatalom csökkentheti a szociális juttatásokat is;
- arra is volt már példa, hogy az állam korlátozta a lakossági devizabetétekről felvehető összeget vagy:
- a hazai valutát nem engedte átváltani más devizára;
- további „lehetőség” a tőkeáramlás korlátozásának lehetősége is
Argentínában pl. a közalkalmazottak fizetését és a nyugdíjakat kellett csökkenteni és 2001 decemberében a kormány elrendelte, hogy az emberek legföljebb heti 250 dollárt vehetnek fel bankszámláikról. De ne menjünk ennyire messzire; vegyünk egy európai és frissebb példát: Izlandon a deviza akkora érték lett, hogy csak az kaphatott hivatalosan dollárt vagy eurót, akinek érvényes hajó- vagy repülőjegye volt….
